Otthonunk - Békés Megye
"Az ember a szíve mélyén odavaló ahol született."
                                                              (Tamási Áron)
 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Köröstarcsaiak!

Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a megyejárás Köröstarcsai állomásán a megyetörténeti kiállítást megnyissam.

Az itt látható kiállítás első részéből a megye történetét, a második részéből, pedig azoknak a helységeknek a történetét ismerhetjük meg, ahol már járt a megyejárás. Minden alkalommal az aktuális helyszín történetét bemutató vászonnal gyarapodik a kiállítás.

Ennek megfelelően szeretném néhány mondatban vázolni a megye, valamint kicsit bővebben Köröstarcsa történetét.

Békés megye sorsát alapvetően két tényező határozta meg. Az egyik tényező a földrajzi fekvése, melynek következtében a mezőgazdaság vált legfontosabb megélhetési forrássá. A másik tényező a középkorban létrejött megyei szervezet, amely jogi, szervezeti és integrációs keretet biztosított a lakosság számára.

A török hódítás során és a folyamatos háborúk következtében a megye szinte teljesen elnéptelenedett.

A megye újratelepülésére és újjászervezésére a 18. században került sor. 1720-ban Harruckern János György kapta meg a megye területét is magába foglaló gyulai uradalmat a kincstártól, aki magyar, német és szlovák nemzetiségű jobbágyokat telepített birtokára.

Ennek következtében a megye soknemzetiségűvé vált, ez azonban nem vált folyamatos konfliktusforrássá, hanem az egymás mellett élő különböző etnikumok közös sorsa gondolkodásukat is hasonlóvá formálta, így a megyében évszázadokon keresztül békében éltek és élnek egymás mellett a különböző népcsoportok.

Köröstarcsa, a megye középső részén, a Kettős-Körös bal partján fekszik. Köröstarcsa 1867-ig a Csabai járáshoz tartozott, ettől kezdve a Békésihez. Már az Árpádkorban lakott település, s a váradi regesztrum említést tesz a településről. 1221 körül itt lakott Kalandfia Pál, aki valószínű, hogy a falu birtokosa lehetett. A 14. században a gerlai Ábránfiak bírták a területet. Jelentős település volt már a 15. században is, hiszen 1423-ban Békés vármegye nemesei tartottak itt közgyűlést. Az Ábránfyak anyagi nehézségeik enyhítésére tarcsai földjeik jelentős részét elzálogosították. Ekkor került a terület tulajdonosai közé Veér András is, aki a szentandrási uradalom gazdatisztje volt. Veér András a községet egy fejlődő biroktest főhelyévé igyekezett tenni. Bevezette a majorsági gazdálkodást, s gondja volt a halászat védelmére is. Ábrahánfyak nem nyugodtak bele birtokaik elvesztésébe, így Veér András tarcsai udvarházára rontottak. A sikeres foglalásuknak köszönhetően, még 13 évig bírtak földet itt az Ábrahánfyak. Ettől kezdve a Veér és az Ábrahánfy család között állandósultak a határviták és a pereskedések.

A török összeírásokból, defterekből kiderült, hogy a faluban 1557-ben 24 házból tartoztak adót fizetni. A 16. század végére a török háborúk miatt a település lakossága nagyrészt elmenekült, úgy tartották Bihar vármegyébe költöztek. Az ekkor gyér lakosságú falut Széky Péter bírta, a másik felét, pedig a Veér család leszármazottai zálogosították el, egy nagyértékű fekete lóért. A török háborúk befejezése után lassan újranépesedett a falu. 1720-as évek táján leginkább megyebeli halászok, szökött jobbágyok költöztek a faluba. Az országos összeírás szerint 38 család telepedett meg ekkor, majd 3 hónap leforgása alatt, még 6 család érkezett Tarcsára. A lakosság zöme református vallású volt. 1735-ben a Péró-féle békésszentandrási lázadásban 13 köröstarcsai vett részt, melynek iratai a levéltárban találhatóak. 1739-ben pestisjárvány söpört végig Békés megyében, ezt a területet különösen sújtotta, itt Tarcsán 1 év alatt 345 főt ragadott el a fekete halál. A 19. században pedig 2-szer is tombolt egy másik pusztító betegség, a kolera. A 18. században a Harruckernek bírták a községet, majd házasság révén a Wenckheimek örökölték e terület. Szabó Károly, Köröstarcsán született, aki kiváló történész, bibliográfus, egyetemi tanár, műfordító, valamint a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. 1890-ben kívánsága szerint 48-as honvéd köpenyét is vele adták át a haza földjének, vele együtt temették el. Szabó Károly 1851-ben közölte a tarcsai népmondát, melynek alapján Arany János 1852-ben megírta a Hamis Tanú című költeményét. A mondának történelmi alapja is van. A Békés Megyei Levéltár őrzi annak a határpernek iratanyagát, amely 1728-ban Körösladány s Tarcsa között folyt. A határok vizsgálatára 2 megyei biztost küldtek ki, akik végigjárták a vitás határt: Mihályfalvától Lapály-laponyagra mentek, azontúl még Gájácsfok volt a határ. A határfelmérés után a tanúkihallgatás következett. Feltűnő, hogy a tanúk mindegyike korábban, vagy a kihallgatás idején Tarcsai lakosok voltak. Ez a tény már eleve azt sejteti, hogy semmi esetre sem esküdhettek a ladányiak javára, mint azt a mondában teszik.

Az első tanú Juhos István letette esküjét, és levette csizmáját, mint az szokásban volt, s a vitás határvonalra állt, „Lapály-laponyagra, s állította, hogy ott laktában a régi üdőben úgy éltek s bírták Ladány és Tarcsa között a határt”, vagyis Ladányé a vitatott terület – meséli a monda. A második tanú Juhos Mihály, a harmadik tanú a tarcsai Márkus János, aki Arany János költeményében is szerepel. A negyedik tanú Kiss Ferenc is ugyanazt vallotta, mint társai.

A hamistanú-mondák állandó eleme, hogy a vitás területet jogtalanul követelő fél tanúja, hazai földet tesz jó előre csizmája talpára, hogy hamisan ne esküdjék. Így tesz a versben szereplő vén Márkus is, aki a kihallgatáskor 60 éves volt. Ebben a határperben Almásy Márton táblabíró, lehúzatta a tanúkkal a csizmájukat, így azok a hamistanúzás bűnébe estek. A vitatott határ helynevei rámutatnak, hogy ez a jóváhagyott határ megegyezik a korábbi 1479-ben is rögzített határvonallal. Ezek alapján megállapítható, hogy az 1728-as határjárás megerősítette a korábbi határt, de a Márkus mondából az tetszik ki, hogy a tarcsaiak egyáltalán nem voltak megelégedve az eredménnyel.

1880-ban a Körösön elkészült az új korszerű híd. A mostani modern vonalú közúti hidat 1978-ban adták át a forgalomnak.

A folyó nemcsak megélhetést adott, de nagy veszedelmeket is zúdított a községre. 1881-ben a házak kétharmada pusztult el a nagy árvízben.

A I. világháborúban 230 köröstarcsai esett el s még többen kerültek fogságba. Emléküket impozáns emlékmű őrzi, melyet 1925 májusában, fényes ünnepég keretében avattak fel. Köröstarcsa képviselőtestülete 1920-ban, a földbirtokok jobb elosztását biztosítani kívánó törvény életbelépte után, önként gondoskodott a nincstelenek házhelyhez juttatásáról és 96 házhelyet osztott ki a rászorulók között, melyből 95 ház fel is épült.

Templomuk 1794-ben épült, melyet a 19. század közepén átalakították. A hívők adományából 1859-ben új tornyot építettek.

A templom teljes felújítása 1996 októberére fejeződött be, építésének 200. évfordulójára. Az iskolán kívüli népművelés előbbrevitelére helyi bizottságok alakultak, melyek az 1930-as években virágkorukat élték, évente 60–70 ismeretterjesztő előadást tartottak. Ilyen egyesületek voltak, pl. a Közművelődési Kör, a Kisbirtokos Szövetség, a Református Nőegylet, a Munkásegylet, valamint a Tanyai Olvasókör. Az első állami iskola 1903-ban nyílt meg a községben.

Ma egyik jelentős rendezvénye a községnek, a MAMF, azaz a Megyei Amatőr Művészeti Fesztivált, amely a Dél-alföld egyik kiemelkedő nyári programjává nőtte ki magát.

1891-ben 5358 lakosa volt a községnek. Drasztikus népességcsökkenés az 1950-es évek végével indult meg, s a folyamat 1980-ig tartott. Azóta stabilizálódott a lélekszám, s mintegy 3000-en laknak a községben.

A lakosság fő foglalkozása a földművelés. A mezőgazdasági termékek közül a búza termelése dominál, de kukorica termesztése is hangsúlyos, melyet főleg sertéshízlalás miatt termeltek. Köröstarcsán 1948-ban alakult meg az első termelőszövetkezet. A településen jelentős volt a háziipar is. Sokan foglalkoztak nád- és gyékényfonással, valamint szövéssel.

A község lakói évszázadok óta fogalakoztak halászattal, s a 19. század végéig halászati központnak számított. A tarcsaiakat halkörmölőknek is nevezték, az ősi mesterségre utalva. A néphagyomány úgy tartja, hogy az 1881-es nagy árvíz után, annyi hal volt a Kettős-Körösben, hogy szabad kézzel fogták őket.

A Körösök völgyében a halászatot felváltó horgászat, a vadászat s a gyönyörű táj idevonzza a turistákat. A Körös-völgy csaknem egésze védett. A vidék gazdag apróvad- és őzállományban is. a Körösök mellett a főcsatornák, s holtágak országos és nemzetközi vízitúráknak adnak otthont.

Köszönöm a figyelmet!!!!!!

Szabó Károly, a köröstarcsai tudós

A köröstarcsai tudós nevét az ország két településének könyvára is őrzi. Sokoldalú érdeklődése a magyar történeti forráskutatástól a tengerészeten át a könyvészetig terjedt, tevékenységi köre: a könyvtárosságtól a tanárságon át az egyetemi rektorig.

Szabó Károly Köröstarcsán született 1824. december 14-én. Történész, bibliográfus, egyetemi tanár, műfordító, valamint a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Szabó Mihály református lelkész, s a hódmezővásárhelyi származású Tószegi Zsuzsanna gyermeke. A tanulmányait Debrecenben kezdte, majd jogot hallgatni Késmárkba ment, ahol joggyakorlatát is töltötte. Pozsonyban lett királyi táblai hiteles jegyző, azonban ügyvédi praxist nem folytatott. 1846 elején Fiumébe érkezett azzal az eltökélt szándékkal, hogy tengerész lesz belőle, így be is iratkozott a tengerészeti tanfolyamra. A tengerészeti tanfolyam első évének elvégzése után betegsége nem engedte az iskola további folytatásában, s ezért felhagyott ezirányú terveivel. Lábadozását itt Békés megyében, szüleinél töltötte. 1848 első felében Békés városa tiszti ügyészének választotta, amely tisztséget azonban nem fogadta el. A szabadságharc kitörésekor a Békés megyei nemzetőrök közé lépett, s a bánáti toborzás alatt számos csatában részt vett, főhadnagyságig vitte. A szabadságharc bukása után Tarcsán húzódott meg. 1850-ben a Teleki könyvtárat rendezte, s az egyetemi könyvtár, fizetés nélküli gyakornoknak nevezte ki. Toldy Ferenc Teleki József grófhoz ajánlotta, a "Hunyadiak kora" című nagyszabású munka szerkesztéséhez s 1850–1855-ig, a gróf haláláig ezen dolgoztak. Az ő közreműködésével jelent meg e nagyszabású mű öt kötete is. 1855-ben a nagykőrösi református gimnázium a görög nyelv tanárának hívta meg. A nagykőrösi alma mater ekkor olyan híres tanárokkal büszkélkedhetett Szabó Károlyon kívül, mint Arany János, Salamon Ferenc vagy Szilágyi Sándor akadémikus. 1858. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta, 1871-ben pedig rendes tagjává lett. Az Erdélyi Múzeum-Egylet alakító közgyűlése könyvtárnokává választotta, így munkáját Kolozsváron folytatta. Kutatását ekkor a régi magyar könyvészetre is kiterjesztette. Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár (RMK) című munkája a magyar bibliográfia legjelentősebb alkotása. Ez a jelentős munka a magyar tudományra, irodalomra, történelemre vonatkozó bármely nyelven s bármely országban megjelent magyar könyvészetet sorolja fel 1531–1711 közötti időszakban. Könyvtárossága mellett a kolozsvári egyetem magyar történeti tanszékére is kinevezték. 1882–1883-ban az egyetem rektora is volt. Kolozsváron érte utol a halál 66 éves korában, sírja a Házsongárdi temetőben fekszik. Köröstarcsán 2002-ben vette fel a nevét a Művelődési Ház- és Könyvtár. A Köröstarcsáért Barátok Egyesület emléktáblát is állított a tiszteletére, illetve utcanév is őrzi emlékét. Nagykőrösön, ahol mintegy hat éven át a gimnázium görög nyelvtanára volt, a városi könyvtár szintén az ő nevét viseli.

Héjja Julianna Erika (Békés Megyei Levéltár)